Kb. hetedikes voltam, a kedvenc dalom az „Én édes Katinkááám, csaaaak egyszeeer nevess rááám” refrénű dalszerű izé volt, amikor az unokatesóm megmutatta a Depeche Mode Master and Servant lemezét. Rettenetes élmény volt. Aztán egyszer, amikor nem volt otthon, az öccsével felpakoltuk a lemezeit az NDK-s muzikcerter lemezjátszójára, Kraftwerk, Modern Talking, Jean Michael Jarre, Bros és az a gyönyörű kék depeche lemez szólt kb. egész nap, és akkor ott valami eltörött, kizökkent, beütött. Onnantól kezdve arról fantáziáltam, hogy szintetizátoros leszek, a hajam majd a szemembe lóg, és engem imád mindenki. Nyolcadikban már csak DM-et és Bonanzát hallgattam, ja meg Cure-t, mert a csávónak is a szemébe lógott a haja, és gyűjtögettem, hogy megvehessem a saját szintetizátoromat. Egy nap apám tök jó szándékúan beállított egy rettenetesen gagyi, egyujjas casio szintivel, vidáman közölte, hogy nem kell tovább gyűjtögetnem, mert a lóvén megvette nekem a Casiot, és micsoda öröm, még egy TV játék is kijött belőle. Gondolhatod, mennyire örültem… Közben persze folyamatosan énekelgettem otthon Mester és Tanítványait, Napoleon Bulevard, Bonanza Banzai, meg Ákos dalokat. Gondolom, ezt most is hallod a hangomon. Az emberek szeretnek hasonlítgatni. Voltam már Demjén Rózsi, Szécsi Pál, legtöbbször Ákos, meg egyszer azt mondta valaki, hogy Vincze Lillás a hangom (????)
Középsulisok voltunk amikor megismertem Gyulát. Az egyik legjobb haverom mondta, hogy van Móron egy hely, ahol nem olyan számokat játszanak mint a diszkóban – ahol egyébként minden héten tökugyanaz szólt- meg nincs rongyrázás sem, csak lazulás van, menjünk és lazuljunk, mert egy haverja a rokkdídzsé. Szóval mentünk, lazultunk, és a dídzsé volt a Gyula, akinek akkor már zenekara volt, és ugyan nem volt benne szintetizátor, de azért mégiscsak nagyon menő volt. Ja, mondjuk az elég kiábrándítóan hatott, hogy minden héten lejátszotta saját maguktól a Micimackó rettenetes rock paródiáját (vagy mi volt az). Párszor összefutottunk véletlenül, de nem nagyon haverkodtunk. Érettségi előtt én már számítógépen írtam otthon zenéket, és mutogattam nagy büszkén, amikor az egyik nagyon jó barátom azt mondta: bocs, de az nem zene amiben nincs gitár, az nem zenész aki nem gitározik. Berágtam rá, és dacból a ballagási pénzen vettem egy gitárt. Játszani nem tudtam rajta, zenesuliba nem akartam menni, mert pár évvel azelőtt már egyszer nekifutottam trombita szakon, de a tanár is bugris volt, a szolfézst se nekem találták ki, és végül is órák helyett inkább játékterembe mentünk… És akkor beugrott a haverom haverja a Micimackóval. Megkerestem Gyuszit, és elvállalta, hogy megmutat egy-két dolgot, amit tud, szóval elmentem egy gitárórára hozzá. Nagyjából 10 perc alatt prezentált pár akkordot, én rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű, és inkább csak úgy dumáltunk (főleg csajokról, meg zenéről). Aztán teltek az évek. Én elektronikus zenét játszottam, és volt egy hakni zenekarom, amiben énekeltem. Elektronikus vonalon egyszer kitaláltuk, hogy csinálunk egy számot, amiben gitár is lesz, és mivel nem ismertünk mást, elhívtuk Gyuszit. Király volt, csináltunk is asszem 3 dalt vele. Ő akkor már Eleven Hold tagként pengetett, a zenekar dobosa Robogó, meg a húgom pasija volt, szóval továbbra is viszonylag sokat találkoztunk. Párszor voltam lent próbájukon, mert Robogó lehívott, és biztatott, álljak be a próba szünetében kicsit dzsemmelni. Én csak az „English man in newyork”-ot tudtam eltábortüzezni, amit viszont mindenhol elsütöttem, ahol előkerült egy gitár, szóval gondolom, nem volt nagy élmény a dzsemmelés… Emlékszem, az egyik próbájukon Tamás azt mondta, ne veszítsem el a kedvemet, majd összeáll a saját zenész karrierem is, csak nyomassam kitartóan. Kb. ennyit beszélgettünk összesen, és visszagondolva picit fura, hogy végül pont az Eleven Hold-ba vitt az a (majdnem) kitartó munka. A hakni zenekarban (Robert Chip’s band), amit igazán sose hakni zenekarnak akartunk, belejöttem a színpadon éneklésbe, és ahogy kinőtt az önbizalmam, be is neveztem a Megasztár tehetségkutató második szériájába. Mivel nagyon ütős mezőny jött össze, és az alakításom is felejthetőre sikerült, nem jutottam be a nagyok közé. Épp csak arra volt elég a teljesítményem, hogy egyszer bemutassanak a műsorban. A részvétel viszont meghatározó élményt hozott, mert találkozhattam személyesen is az egyik legnagyobb zenei példaképemmel, Presser Gáborral, akiről kiderül: ember. Pár évre rá indult a Csillag Születik. Addigra már eldöntöttem, hogy a saját dalaimat szeretném énekelni (a haknizás talán ezért is maradt abba), szóval újra nekifutottam. A megasztárhoz képest még siralmasabban teljesítettem. Épp csak arra volt elég a mutatványom, hogy abban az évben is meglegyen a 15 perc hírnevem, ami kb. fél év intenzív csajozásra és egy lemezszerződésre volt elegendő. A lemezről elkészült egy dal – ami végül nem saját szerzeményem volt – és a kiadó váratlanul beadta a kulcsot. Válság van, új management van, pénz meg lemezre nincs, mondták. Mivel polgári foglalkozásom mindig volt, nem ütött szíven az ügy. Ami mondjuk igazi nagy hozama volt a dolognak, az hogy nagy stúdióban, profi producerrel, a legjobb hangmérnökkel dolgozhattam együtt és láttam, Ők hogyan dolgoznak. Azóta is ahhoz a mércéhez viszonyítom minden zenei munkámat. Ez idő alatt az Eleven Holdban is történtek változások. A zenekar hosszú ideig kereste új énekesét, folyamatosan zajlottak a meghallgatások és próbafelvételek, de valahogy nem jött össze a románc zenekar és énekes között. Azt nem tudom, hogyan, de eszükbe jutottam, a srácok megmutattak pár dalt, és megkérdeztek, lenne-e kedvem segíteni egy kicsit. Az volt az elképzelés, hogy lemegyek egy próbára, és eljátsszuk a Mi az, ami című dalt, hogy meghallgathassák énekessel együtt, hogyan szól a szám.
Jól szólt!
